Posztmodern Nihilizmus

1. Platón
2. A filozófia értelmezései
3. Arisztotelész
4. Skolasztika
5. Racionalizmus
6. Európai kora újkori államelképzelések
7. Empirizmus
8. Kant
9. Idealizmus
10. Wittgenstein (nem én írtam)

1.

  A dialektika Szókratésznál és Platónnál az ellentétek ütköztetését jelenti etimológiailag, terminológiai szempontból ez Platón lét (ideák) és ismeretelmélete (egy hipotézis elégséges igazolása). Az ideák által alakul ki a léthierarchia, amelyek ugyan léttanilag egyenlők de értéktani hierarchia van köztük (így részhalmaza az értékhierarchia a léthierarchiának), és ez alapján a fizikai, szellemi, és az értékek ideája egymás fölött áll, majd legfelül az ideák ideája, a lét forrása Isten. Maguk az ideák és a belőlük részesülő szellemi dolgok együtt alkotják a kozmosz noéton-t, amely alatt a fizikai dolgok és az őket tükröző képek világa alkotja meg a kozmosz horáton-t. Az idea: alak, jelleg, eidosz: forma, fajta, úszia: lét, lényeg, arkhé: ősminta nevek mindegyike ezt a fogalmi kört alkotja. A mi világunk léttanilag tökéletlen hozzájuk képest (részesül belőlük, részenként hasonló hozzájuk, megjelenik bennük az ideák léttani tökéletessége), és függ tőlük (utánozni próbálja, a lélek visszaemlékezése, a lélek érzékiségtől megtisztulása). A lélek visszaemlékezése által lehet őket megismerni, így a kozmosz horátonról csak vélekedni (találgatás, hiedelem) tudunk, míg a kozmosz noéton-t logikai úton ismerhetjük meg, és ez a noézis, mely első lépésben dianoiai (elmélkedés), majd másod lépésben episztemé (ideák közvetlen szemlélete). Mindezt a barlang-, a vonal- és a nap hasonlat ábrázolásával kívánja szemléltetni; amiként a tűz megvilágítja a barlangban a tárgyakat, a leláncolt rab azoknak csak képét láthatja, ezért a barlangról és az azon látszó árnyakról csak találgatásai lehetnek, miközben a barlangon kívül vannak a természetes dolgok árnyai, amelyek a matematikai absztrakciókat, viszonyokat jelképezik, és mindezt az ideákból nyerik, melyek létüket a Jó ideájától kapják. Olyan arányban árnya a vélekedés a gondolkodásnak, amiként a vélekedésen belül a „kép” a dolognak, és ekképpen árnya az elmélkedés az ideák közvetlen szemléletének. Idővel Platón az ideák fogalommal való megragadását azzal magyarázza, hogy az ideák nem kívül, hanem belül vannak a dolgokban. A kozmosz horáton a kaotikus anyagból és az őt rendező Demiurgoszból áll.  Platón szerint a lélek rab a testben – ez visszaköszön idővel a keresztény elgondolásban is. A lélek két része az érzéki- és a becsvágy, amelyek egyszerre két irányba húzzák az embert, de erényeket is tartalmaznak (mértékletesség az érzékiségnek- és bátorság a becsvágynak erénye), és az értelem feladata, hogy merre irányítja az embert szabad akaratból adódóan. A cél az ideák világa kell, hogy legyen. Az erények gyakorlásával igazságossághoz juthatunk.

  Ennek elősegítője lehet a helyes berendezkedésű állam, mely mellőzi a demokráciát és az oligarchiát is. Vezetői a filozófusok, akiknek legerősebb erénye az okosság, védői az őrök, akiknek erénye a bátorság, míg eltartói a dolgozók, akik erénye a mértékletesség. Ez lényegében a középkori társadalom-felfogásnak is fundamentumává válik. Platón a buddhizmushoz hasonlóan hisz az ideiglenes reinkarnációban is.

2.

  A filozófia eredeti jelentéséhez, „a bölcsesség szeretetéhez” igazodva; állíthatjuk, hogy gyökere a gondolkodás. Kant szerint négy kérdést tehetünk fel tematikáját illetően; Mit tudhatok? Mit kell tennem? Miben hihetek? Mi az ember? – így természetesen nem hagyhatóak ki belőle az olyan alapvető emberi fogalmak, mint a lét és az értékek vizsgálata. Valamennyi világnézetet a filozófusnak szem előtt kell tartania: [esetleg minden tudati funkcióját használnia kell (Jung)] ezek főbb csoportjai a köznapi (és) a kulturális, illetve a tudományos világszemlélet.

  Sok filozófus megegyezik abban, hogy a filozófiát feloszthatjuk tárgya, nézőpontja és módszere szerint.

  A tárgya szerint lehetnek léttani (ontológiai, a lét általánosságában kutatatása, illetve metafizikai, amely létviszonyok, önmagában, önmagáért való lét kutatása), de lehet értéktani (axiológiai): az igaz ismeret, a jó, a szép, és Isten/isten kutatása; és lehet filozófiatörténeti, ahol mindig más és más lesz a különböző filozófiai kánonok által elfogadott „klasszikus filozófia” (elsősorban a kulturális és tudományos fejlődésnek köszönhetően). A filozófia - történelmi szempont alapján - egyre több problémát fedezett fel és egyre több szempontot talált a problémákra adható lehetséges válaszok tekintetében. Ezzel párhuzamosan a történelem során egyre inkább eltűntek az úgynevezett „nagy filozófiai iskolaalapítók”, azaz nem kimondottan egy konkrét személyhez, hanem egyre több személy munkájához köthető eszmeáramlatok, iskolák váltották fel a helyüket, majd végül a 20. század utolsó harmadában újra felelevenülő filozófiai kérdések mellett előtérbe került a filozófia önmagára való reflexiója is. A filozófusok társadalmi elidegenedése egyre marginálisabb lett azáltal, hogy a nagy tömegek az őket összefogó, különböző eszmeáramlatokat képviselő csoportokba tömörülnek. Eközben a filozófia eltávolodott a hagyományos dialektikus nyelvtől, és ugyanakkor „filozófiai játékká”, szofizmussá minősült a régebbi filozófiai eljárások, bevett gyakorlatok jelentős része. A filozófia tárgyát illetően fontos megjegyeznünk, hogy Arisztotelész teoretikus, praktikus és poétikus tudományokról beszél, Kant ismeretelméletről, etikáról, antropológiáról és teológiáról. Az ember a történelem során egyre inkább a célpontba került az európai filozófiában, de nem szorult ki a lét és a megismerés kutatása sem.

  A nézőpont vizsgálódhat valamely „egy” és annak spinozai attribútumai alapján (így lehet teisztikus, humanisztikus, naturalisztikus) de állhat két tényező is a középpontjában (dualizmus). Az emberi kultúrát végigkíséri – pl. politikai identitásokban - a dualizmus.

  A módszer pedig lehet fenomenológiai, transzcendentális-intuitív, induktív, deduktív, redukáló (alapvető problémákra egyszerűsítő), metasematizáló, történetiségben vizsgálódó, analitikus (problémadaraboló), szintetikus (részigazság összegző).

  Az ókori filozófiák közül említésre méltó a kínai univerzalizmus, indiai upanisádok és buddhizmus, ill. antik filozófia. Az antik bölcselet őrzői a doxák (vélekedések), az életrajzok (Kallimakhosz), és egyéb összefoglalások. Míg Kínában a kormányzás része, a jó polgár ideájának élharcosa, Indiában a vallás szolgálója, addig az antik kultúrában a filozófia önálló, és sok nézőpontot taglal. Filozófusai szakszerűek és kritikusak. A milétoszi bölcselők elsőnek vetik fel az arkhé problémáját: Thalész, Anaximandrosz, Anaximenész. Ők inkább hülozoisták, mely szerint a lélek el van vegyülve a mindenségben. Hérakleitosz a dialektikus természetfelfogás atyja. Anaxagorasz, aki hatással volt Plótinoszra, a Nousznál lyukad ki. A dél-itáliai preszókratikusok Empedoklészszal a ciklikus-evolúciót vallják. Démokritosznál két arkhé kerül előtérbe; az atom és az űr. Nála nincs keletkezés és pusztulás, csak minőségi változás, etikája-kultúrafelfogása optimista. A szofisták már Szókratész bukott ellenfeleiként lépnek a történelem színpadára, mint akik érdekből filozofálnak. Szókratész fordulatot visz véghez; egyrészt, mert a politikától tartózkodik, de hű hazájához, másrészt, mert két célkitűzést állít fel 1 (a tudásra és erényes életre nevelés) és 2 (az episztémé és az arété, azaz az ismeret és erény meghatározása). Eszközei: dialogosz, dialektika (ellenkező vélemények felvonultatása), ekszetaszisz (közös nevező keresése). Elsőnek tudatlanságot tettet, vizsgálja partnere lelki állapotát, majd vágyat kelt benne az igazság felkutatására, és ezt a bábáskodással elő is hívja. Fontosnak ítéli a józan belátást, mint az episztemé (ismeret) kritériumát, és az erény eredményét a jólelkűséget.

3.

  Arisztotelész, akárcsak Platón, elsőnek mestere filozófiáját viszi tovább, aztán jelennek meg a metafizikai (Próté) és az ideatant kritizáló művei, ill. a Politika, majd később megírja a logikai műveit, és a Poetikát a többi metafizikai írásaival egyetemben. Tudományrendszerében a logika az első (előcsarnok), majd magát a filozófiát teoretikus, praktikus, és poétikus részekre osztja. Úgy véli, hogy a megismerés kezdete érzéki, melynek eredménye az érzéki kép, ami az emlékezet által potenciálisan (lehetőségében) érthető kép lesz. Az alkotó ész, a nousz poétikosz aktualizál, és elvonatkoztatással kialakul a fogalom (induktíve).

  A fogalom lehet a dolog szellemi lényege, így alkothat ítéletet is. Deduktíve a fogalom definíció (nem-fogalom által, ill. faj azonosító jegyei összekapcsolásával – ez utóbbi a fogalom tartalma). A kategóriák a legkisebb tartalmú a de a legtöbb lényre kiterjedő fogalmak. Így jut el a megismerés útján a szubsztanciához a lét legegyetemesebb, legelvontabb alapkategóriájához, mely alapja saját létezésének, magánvaló, lényege a forma, és annak járulékaihoz. A szubsztancia eredetileg ouszia „Létező”, azaz lehet a formák formája is, de szerepel nála úgy is, mint a dolgok nemei és fajai. A szubsztancia jellemzői: létezik, lényege az, ami a dolgot azzá teszi, amit ismereteink által megragadunk. A járulékok csak gazdagítják, de nem tartoznak lényegéhez. A szubsztancia anyag (hűlé) és forma (morphé) illetve képességi és ténylegességi lét egysége. A hűlé egyetemes lételv, mely hordozója a formának. A morphé a szubsztancia szellemi természetű lételve (mibenlét), a szubsztanciát tökéletesítő idea, azaz entelekhiája. Logikailag a szubsztancia a kategóriák közt nem válhat járulékká, az ítéletekben csak logikai alany lehet, nem tagadható, és nem fokozható.

  Két fogalom összekapcsolása állításhoz, vagy tagadáshoz vezethet. S, P - alany, állítmány. A kettő közti kapcsolat létét a „c” – kopula határozza meg. Így egy állító vagy tagadó predikatív szerkezet lehet igaz/hamis ill. egyetemes /részleges. Ítéleteket összekapcsolhatunk, minekután új ítéletekre juthatunk: Struktúrája szerint a premisszák fő és altételből állnak, majd a premisszákat egy konklúzió követi. Alapelvei szerint a helyes következtetésre igaz a fogalmi önazonosság, ellentmondás-mentesség, harmadik lehetőség semmi esetre sem lehet, és végül minden ítéletnek elégséges logikai alappal kell bírnia.

  A következtetés lehet induktív és deduktív (szillogizmus, szétválasztó (vagy-vagy) és feltételes). A bizonyítás nem mehet a végtelenbe, közvetlenül belátható, tovább nem bizonyítható tételeknél kell megállnunk.

  Arisztotelész szerint a létezőnek két oka van: anyagi és formai (anyagnak formát adó mozgató ok és cél ok).

  A kozmoszban a szubsztanciák lét és értékhierarchiát alkotnak. Isten szintje, emberek szintje (köztük értéktanilag diszkriminál), majd természet szintje (5 elem) és végül a nemlét, a forma nélküli anyag. Dinamikailag a létező formanyerés illetve -vesztés árán szubsztanciális keletkezési, illetve szubsztanciális pusztulási változáson megy keresztül. Vannak járulékos változásai is: fejlődés-hanyatlás; minőségi, kisebb-nagyobb; mértékbeli, a jobb és rosszabb; viszony ill. értékbeli, mozgás; hely- és helyzetváltoztatási, aktualizálódási, öregedés; időbeli, aktivitás ill. passzivitás; cselekvési vagy elszenvedési változáshoz vezetnek, és létezési szükségességi ill. szükségtelenségi viszony léte birtoklásbelihez.

  A természet (Phűszisz, ami áll: emberi élettérből a Holdig, a Holdon túli világból és a túlvilágból) szubsztanciáinak lényege a változás. A természet egy teleologikus rendszer – vélekedik.

  Az ember Arisztotelész szerint értelmes lény, test hűlé és lélek forma egysége, illetve tevékeny (akaró, gondoló, alkotó)- és társas (zoón politikon) lény. A lélek mozgatói a lelki képességek, melyek egy tudatalatti (tenyésző, érző) és egy értelmes lélekből állnak, mely utóbbi az embert kiemeli az élővilágból. Ez is két szintből áll, akaró lélek (melynek jó esetben a célt az eszes, rossz esetben a tudattalan szolgáltatja, és amely képességei a munka, erkölcs, politika, és pedagógiával fejleszthető) és az eszes lélek (képességei a megismerés, gondolkodás, beszéd, alkotás (poétika), célja az igaz ismeret és gondolat, és tanítással fejleszthető).

  Etikájának tárgya az erkölcs, alanya az egyéni akarat (ezen belül az erény olyan akarat, amely lehet értelmi és erkölcsi), célja a jó, eredménye a boldogság, lelki béke. A családi szerveződések (apa-fiú, férj-feleség, gyerek-gyerek) alapján állapítja meg, hogy a legjobb államok azok, amelyek ezek mintájára jönnek létre: királyság, arisztokrácia, politeia.

  A poétikus (alkotó ész) tudománya a poétika és a retorika mely utóbbi logikai alapon; tételen és bizonyításon nyugszik. Az érzelem felkeltés, jellemábrázolás és érvelés a bizonyítás sikerességéhez vezethet.

4.

  A skolasztikus filozófia a keresztény tanításokat a platóni filozófiával ötvöző patrisztikából fejlődött ki, és hatást gyakorolt rá az arab kultúrán megszűrt arisztotelészi filozófia is. Arisztotelész filozófiáját továbbfejlesztő sztoikusok hatása majd csak a felvilágosodásban Francis Bacon, Galilei és Descartes után válik jelentőssé. A skolasztika legfőbb alakja, és a korszak lezárója: Aquinói Szent Tamás. Ez lett Nyugat-Európa teológiai, filozófiai és pedagógiai rendszere a 8.-9. századtól, ekkor tevékenykedett Scotus Eurigena (platonikus felfogás). A következő kétszáz év a fejlődésé, a 11. században megindul a vita, hogy Platón ideái, ill. Arisztotelész másodlagos szubsztanciái valós léttel bírnak-e; így születik meg a konceptualizmus és nominalizmus egyik oldalon, másik oldalon; a mérsékelt realizmus (itt a nem- és fajfogalmak az elsődleges szubsztanciák lényegét alkotják) és túlzó realizmus. Abelard (absztrahálás), Anzelm (ontologiai istenérv), Joannes Scotus (az egyedi tulajdonságok az egyetemességek végső módosulásai), Roger Bacon (matematika és tapasztalat oldják fel a hamis kételyt és a szokásokat, míg az optika és a nyelvismeret a látszatproblémákat és előítéleteket kerülhetik el) emelkednek ki.

  A teológia szolgálójává lesz a filozófia és ezért az istenérvek is nagy hangsúlyt kapnak. Platón kozmológiai és axiológiai istenérvről beszél, Arisztotelész dinamikai, léttani, teleológiai, noétikus érvekről, míg Tamás dinamikai, okozati, léttani, ontológiai (Anzelm után strukturális, hierarchikus) és teleologikus istenérvről. Auréliusz Augusztinusz Isten létét abszolút módon állítja és a Bibliát úgy magyarázza, hogy az isteni személyek csak relatíve személyek. Később kap szerepet Descartes kételyt és bizonyosságot adó istenérve, majd Kant transzcendentális boldogságról szóló etikai és gyakorlati élet alapján vett istenérve. Így beszélhetünk léttani, kozmológiai-okozati, ontológiai, noétikus, teleologikus, és etikai istenérvekről.

  Szent Tamás szerint bizonyítható az okozatból Isten léte, de nem tudjuk Őt megismerni. Isten ezért nála önmagában egyszerű, tökéletes, legfőbb jó, az ember számára mindenható, üdvösségre elrendelő és a szeretet. Felfogása az élőlények eredetében fixista, kreacionista és generalista.

  Szent Tamás léttanát Arisztotelésztől kölcsönzi; minden lét és lényeg (essentia, fogalmi úton megragadhatóvá teszi a létezőt), anyag és forma (létet, értelmet ad), képességi és tényleges, szubsztancia (magánvaló lét, járulékhordozó lényeg egysége) és járulék (nem magánvaló szubsztanciára utalt lét, egyéb lényeg) egysége. A létezőket önmagukon túlmutató tulajdonságok is jellemzik: igazság, jóság, szépség.

  A 14. századtól a skolasztika hanyatlik (Ockham megrendíti a metafizika alapjait, aki szerint csak a fogalmakat tudjuk megragadni, és a valós tárgyak kutatásával a ható okok elferdítéséhez jutunk).

5.

  Francis Baconnal, Galileivel és Descarttal zárul le az átmeneti korszak Arisztotelész-Aquinói korszak és a felvilágosodás korszaka között, az ő nyomukban épül ki az empirizmus és a racionalizmus, mely végül Hume szkepticizmusával és Kant fenomenológiájával és transzcendentális idealizmusával zárul. Történelmi hátterében ott a fiziokratizmus, amely a merkantilizmus helyébe lépve a természet erőit próbálja kiaknázni, és ugyancsak megerősödik a katolikusegyház-ellenesség, a természettudományban Lamettrie evolucionista felfogása, Linné rendszerezése, Newton fizikai törvényei majd Humbold és Lavoisier módszere jelent áttörést. Megjelenik Locke hatására az alkotmányos monarchia, és Európában a felvilágosult abszolutizmus. Kant szerint az ekkori filozófiák: „az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból”. Megdől Auréliusz Augusztinusz azon nézete, miszerint illuminációval Isten világítja meg a lelkünket, és helyébe a ráció, a józanész kerül, és így egyaránt megnő a kritikai szemlélet és a profanizálódás jelentősége is, viszont az ismeretelméleti optimizmus Hume-ig alig kerül megkérdőjelezésre. Szerepet kap az emberi haladásba vetett hit a jog és államformák megreformálásán keresztül, Rousseau a természeti állapotokat jelöli meg célul. Előtérbe kerül idővel a művelt világpolgár eszménye is. Bacon a természet torzításoktól-mentes megismerését tűzi ki zászlajára „A természetet úgy győzhetjük le, ha megalázkodunk előtte”. Bacon-nél a tudomány emlékezet, képzelőerő és értelem egységét képezi. A megismerés lényegét nem kérdőjelezi meg, csak négy ködképet vél felfedezni: a törzs (ami az ember természetét foglalja magába), a barlang (egyéni hajlamok és szocializáció), a piac (nyelv torzításai) és a színház (a filozófiai iskolák előítéletei) – képében. A megismerés módszerét tekintve lehet felhalmozó (empirikus szkepticizmus), ami csak tények leírója, lehet racionális idealizmus, amely nélkülözi a tapasztalatokat és lehet induktív; a kettő szintézise, amely a tapasztalat gyűjtése után összehasonlít, és aztán általánosít. Ezt célirányossá kísérletek útján, és tervvel formálhatjuk. Galilei bizonyítja a Föld forgását, kimutatja az egyenlő hosszúságú ingák lengési idejének közel állandóságát, felveti a relativitást, optikai kísérleteket végez, és új módszerét adja a természetkutatásnak. Ebben a jelenségek elemekre bontásának (analízis) és kísérleti vizsgálatának gyakorlatát egyesíti matematikai leírásuk (kvantitatív felfogás), feltételezett magyarázatuk és logikai bizonyításuk elméletével. Elmélet és gyakorlat épp úgy kölcsönösen fontossá válik, mint az indukció és dedukció alkalmazása, és így előtérbe kerül a létezők lényege mellett a létezők működése. Az ő nyomában alkotja meg Kepler a bolygó-mozgás törvényeit. Descartes az igazságkeresésnek 4 új szabályát állítja fel: prekoncepció-mentesség és kétely, részekre osztás (analízis), az egyszerűtől való haladás a bonyolult felé (velünk született eszmék alapján intuíció segítségével), (dedukció) tételek felsorolása. De három dologban nem kételkedhetünk szerinte: a kételkedésben, a kételkedőben, és abban, Aki mindezt lehetővé teszi (Isten). Descartes szerint Isten is egy velünk született eszme, és csak Ő nem szorul rá semmilyen más létezőre, hogy létezni tudjon, ezért minden más létező pedig rászorul az Ő létére (ezek a kiterjedt dolgok és a gondolkodó lények, amelyek szerinte nem függnek egymástól). A kiterjedt dolgoknak mind az elsődleges, mind a másodlagos tulajdonságait értelemmel ragadhatjuk meg – így megalapozza a racionalizmust. Spinoza ezt úgy oldja fel, hogy minden, ami van, a teremtő természet, vagyis Isten által van, ezért Istenben van minden, és semmi sem fogható fel nélküle. Nála a descartes-i „létezők rászorulása” attribútummá alakul, vagyis Isten tulajdonságává vedlik a teremtett natura (kiterjedés és gondolkodás). Az igazság a gondolkodás megnyilvánulása, és ennek szükséges feltételei az érzéki-, értelmi megismerés és szellemi belátás. Itt Plótinosz hatása köszön vissza.

6.

  Államelképzelések: Rousseau az egyenlőség megromlását társadalmi problémának fogja fel, amely tényezői nem mások, mint a magántulajdon, a kultúra és jog, illetve az elmélkedés. Locke szerint az önfenntartás miatt alakult ki a társadalmi szerződés a természeti ősállapotban, D’Espinoza az egyén gondolatszabadságát hirdeti, az állam uniformizáló törekvésével szemben, Montesquieu a törvényhozó, bírói, végrehajtó hatalom szétválását és egymás ellenőrzését tartja szem előtt, és szerinte nem lehet önkényesen jogot alkotni, mert minden embert különböző tényezők határoznak meg a földrajzi és történelmi determinizmusok révén.

7.

  Hobbes-nál a metafizikus tudomány helyébe az okság és a testek vizsgálata kerül, mely elsősorban mechanikus ingerek, majd lélek által képzetek és hozzájuk rendelt nevek, végül képzet-azonosító jelek hálózatán keresztül vizsgálható. A logika ezen képzetek tartalmával foglalkozik. Locke a sztoikusoktól merít a genetikát nem ismervén. Az érzékelés kerül empirizmusa célpontjába. Forrását tekintve lehet külső az öt érzékszervvel, és lehet belső az önérzékeléssel, a gondolkodással, hittel és akarattal. A két érzékelés hatására képzetek alakulnak ki szerinte, melyek lehetnek csak egy külső érzékkel felfogott, de lehetnek több érzékkel is felfogott egyszerű eszmék, de ugyanakkor lehetnek külső érzék nélküliek is (reflektívek). Az analizálás, szintetizálás és elvonás hatására jönnek létre az összetett eszmék, mint például a szubsztanciák, modusok és viszonyok. Az érzékelés tárgyát tekintve lehetnek objektívek és szubjektívek az érzetminőségek. Az eszmék kapcsolat rendszerét az emberi tudás észleli (megegyezés, eltérés, összeférhetetlenség). Spinozához hasonlóan rendszerezi a tudás mélységét is. Számára az igazság csak a nyelvben létezik. Berkeley szerint ezek a tárgyak csakis eszmék lehetnek, melyek származhatnak a megismerő alany képzelő erejéből de ugyanakkor érzéki észlelésből, melyek eredete az észlelési létnek köszönhető, amely Isten affekciója. Így létezni annyi, mint érzékelve lenni. Hume-nál egyesül a locke-i belső és külső érzékelés a benyomásokban, és a képzetek nála ezek leképezései, amely a (Locke-nál nem említett) képzelőerő által történik. Ami Locke-nál aktív szellemi működés (analizálás, szintetizálás, absztrahálás) és aztán az eszmék kapcsolatrendszerének vizsgálata, nála szigorú lélektani törvények alapján történő képzettársítás (asszociáció), mely első lépésben oksági felismerés, majd jelentés felismerés (aminek feltétele, hogy a képzetek visszavezethetők legyenek benyomásokra), végül az így kapott fogalmak társítása. Így észigazságokat (metafizikai kategóriákkal történő) és tényigazságokat kapunk (benyomásokra visszavezethető, de nem teljes), de olyan ítéleteket nem, amelyek függetlenek lennének a benyomásoktól, ezért mindig csak a benyomások egymásutániságát érzékelhetjük, de maguknak, a dolgoknak a lényegéről mit sem tudhatunk, így az ok és okozat felismerése is csak szubjektív marad.

8.

  Kant Hume kapcsán szakít a dogmatizmussal és Wolf iskoláját viszi tovább. A tiszta ész kritikájában lehetségesnek tartja az apriori szintetikus ítéleteket, melyek a platóni anamnézis, illetve a descartes-i velünk született eszmék révén az alanyra vonatkozóan állításunkban újabb ismeretekkel gyarapítják tudásunkat, és mint eszmék összeegyeztethetővé teszik az érzékelés receptivitását (befogadó jellegét) és az értelem spontaneitását (alkotóerejét). Ez a szubjektív idealista alapállás, ahol a szubjektum – mint az igazság kulcsa – alakítja magához a dolgokat. Ehhez viszont a megismerés lehetőségi feltételeit boncolgatja, és úgy gondolja, hogy figyelembe kell venni a transzcendentálékat, a lélek apriori adottságait. Ezért alkalmazza a transzcendentális esztétikát, az analitikát (alapelvekét és fogalmakét), a fogalmak sematizmusát és végül a dialektikát, amely a szintetikus apriori ítéleteket mellőző metafizika helyébe a tiszta észt állítja. Az így létrejött transzcendentális idealizmus az esztétikánál az érzékelés apriori adottságaira épít (tér és idő), az analitikánál az érzéki megismeréssel külön választott phaenomenont és a magáért való noumenont elemzi. A phaenomenon értelmi megismerés,e azaz a szemlélet, észlelési inger, tapasztalati összefüggések analitikája elvezet a transzcendentális- és logikai dedukcióhoz amely az arisztotelészi ítéleteken kívül tartalmazza a koherens és szétválasztó ítéleteket és a lehetségesség, véletlen, szükségszerű és létező modalitású ítéleteket, majd a fogalmak sematizmusához, tehát a mennyiség, minőség, viszonyítás, modalitás feltárásához. Az ezután következő transzcendentális dialektikánál az ész/eszmélkedés vizsgálatához jut el a metafizika ellentmondásai, (az antinomiák, paralogizmusok, és az istenérvek) révén. Az ezektől megtisztított észt Kant a transzcendentális módszertannal kívánja bemutatni: a filozófia architektonikájával, diszciplínájával (negatív tan, mely óv a dogmatizmustól, polémiától, kételytől, álbizonyításoktól, álhipotézisektől) és végül kánonjával, mely spekulatív szempontok alapján bizonytalan eszmék, de ugyanakkor regulatív szerepük miatt nélkülözhetetlen posztulátumok elfogadását jelenti. Ezek az akarati szabadság, a halhatatlan lélek és Isten léte.

  Kantnak a gyakorlati ész analitikájánál az akarat az erkölcsi cselekvés alanya és értékmérője, melynek értéke a jóság, és az akarat erkölcsi minőségét nem a cél, hanem az ésszerűség határozza meg. A kötelesség ragad ki minket a véletlenek és szükségszerűség rabságából, ami akaratunkat az erkölcsi törvények felé igazítja, mely lehet heteronóm, ha a legalitás az alapja és lehet autonóm, ha a moralitás az alapja. Az erkölcsi kényszer pedig lehet feltételhez kötött hipotetikus imperítivus és lehet kategorikus imperativus, melynek való engedelmeskedés Kant szerint csak akkor válik erénnyé, ha az akarat maximája, (azaz egyéni indítéka) egy általános törvényhozás alapjául szolgál. Ehhez szükséges feltétel a jóakarat, melyet mivel autonómnak kell tekintenünk mindenkiben, ezért Kant önmagunkat és mások személyét mindenkoron, mint célt és sohasem mint eszközt tekinti. Ha függetleníteni tudjuk magunkat biológiai kötöttségeinktől az erkölcs betartásának céljából, akkor lehetséges a szabadság is.

  Kant gyakorlati észbeli dialektikája a boldogság és erény ok-okozati összekapcsolásával a legfőbb jóhoz jut, aki ugyancsak Isten, és ha értelemmel nem is érünk fel Hozzá, a gyakorlatban a lelkünkbe plántált törvényeit követnünk kell, ha tökéletesen boldogok akarunk lenni.

  Kant ítélőerő kritikájában az ítélőerő egy olyan lelkiképesség mely az értelem és az ész között munkálkodik és értelmi mozzanata a reflexió, melyet a reflektáló ítélőerő (ami a különöset alárendeli logikai úton az általánosnak) esztétikai ítélőerőként jeleníthet meg az ésszerű mozzanatban, ami nem más, mintegy szubjektív megnyilvánulás. Esztétikai ítélőerejének analitikájának a középpontjában a szép és fenséges áll és dialektikájában kitűnik szubjektív de mégis egyetemes mivolta. A szép számára a jó szimbóluma. A reflektáló ítélőerő objektív megnyilvánulása az ésszerű mozzanatban a teleológiai ítélőerő, mely a világ kettős célszerűségére mutat rá.

  Kant szerint a vallás épül az erkölcsre, és a kötelességtudat megelőzi az isteni forrás ismeretét, eszerint van tiszta hit és statuált hit.

9.

  Fichte továbbviszi Kant transzcendentális dedukcióját, mely az appercepciót egységgé forrasztja össze a kategóriák teremtette képzetekkel, hogy így nyerjenek értelmet a kategóriák, amelyek a tapasztalatokat rendezik el a szubjektum egységében. Fichte ellenben egy olyan szubjektív idealista álláspontot képvisel, ahol az Én kerül a középpontba, mint ami a képzetekkel állhat úgy is kapcsolatba, hogy az ismerettárgyat aktívnak gondolja el, de úgy is, hogy képzelőereje által korlátozza magát. Persze az Én ezektől eltérően megnyilvánulhat akaratként is, amikor úgymond determinálja a nem-Ént, azonban mindkét elméletet leíró esetben az Énnek a nem-Énhez való viszonyában tárul fel a kapcsolat. Az én és a nem-én csak részlegesen szüntetik-, de ugyanakkor részlegesen feltételezik- és be is határolják egymást. Az én, amikor mint akarat nyilvánul meg, akkor korlátozza magát, hogy legyőzze a vele szembenálló nem-ént. De mivel mindez a nem-én által az Én részeként történik meg, úgymond a noumenon nemcsak nem megismerhető, hanem nem is létezik. Schellingnél is az öntudat a megismerés kulcsa, ahol megjelenik a korlátozó erő, ami a fichtei nem-énnek felel meg, és egy korlátlan erő, ami önmagát alkotja. Az én nála e két ellentétes erő egysége. A természetet is ellentétes dolgokként (létrehozó tevékenység és puszta termék) fogja fel, melyek az aspektustól függenek. Így a szubjektív idealizmus helyébe egy megismerés irányultságától függő objektív valóság révén egy objektív idealizmust állít, aminek végkicsengése az állandó keletkezés. Azonosság filozófiájával oldja fel az ellentmondást, ily módon az esztétikában is az önszemlélés kap jelentőséget. Schellingnél a természet és a szellem vizsgálata került terítékre, ami Hegel-nél a dialektikában olyan szerepet kap, mint önmaga kibontakozása mely egyszerre szubjektív, objektív és mint abszolútum jelenik meg, azaz az ember és a kozmosz közös lételve, ahol az ésszerűség és a létezés egyet jelent. A létet vizsgálja metafizikai síkon, ahol Isten, de vizsgálja magánvalóság, fajazonosító jegyek nélkülisége szintjén, ahol a Semmi, és megkülönböztetés szintjén, ahol mind gondolat-minőség jelenik meg. A Szellem tehát először elvont (ezzel metafizikája: a lét (a mennyiség átcsapása minőségbe), a lényeg és a fogalom tana foglalkozik), aztán elidegenedett (mechanika, szervetlen fizika és szerves fizika a fő témája), majd önmagához visszatért (szubjektív-, objektív- és abszolút szellem tana). Elsőben az ember természetes, érző és valóságos lelkét taglalja, majd az emberi értelem dialektikáján keresztül eljut az elméleti a gyakorlati és a szabad szellemhez, mely pszichológiáját foglalja magába, végül az objektív szellemtana a tulajdon, a szerződés és a jogtalanság elleni fellépés mellett az intézményesült moralitást, azaz erkölcsöt írja le, majd abszolút szellemtanát az esztétika és a kultúra, illetve a kereszténység sajátos értelmezésével zárja. Hegel filozófiája nem más, mint történeti teológia, és részben lezárója a filozófia történelmének. Ezek után az újkori iskolák különböző nézőpontokra és problémákra fókuszálnak. Hegel Kant mellett óriási hatást gyakorol az ezen iskolák elképzeléseire.

10.

Ludwig Wittgenstein (1889-1951). A 20. századi nyelvfilozófia és a neopozitivizmus világában vagyunk. W. filozófiájának két nagyon fontos előzménye van: a nyelvi fordulat Frege és Russell; filozófiája; illetve a Husserl-féle fenomenológia, de nagy hatással volt rá az életfilozófiák pesszimista filozófusa Arthur Schopenhauer.

Nyelvi fordulat lényeges eredményei:

-         a jel, jelentés és a jelölet megkülönböztetése

-         individuumnév és a dolog megkülönböztetése, az egzisztenciális (és univerzális) kvantor, mint logikai mondat megadása. (Van olyan x, hogy x neve Napóleon és x megnyerte az austerlitzi csatát) (Megjegyzés: igaz, hogy W. szerint ez voltaképpen zsákutca, hiszen nem old meg semmit a filozófia problémáiból, legfeljebb a logikát tudja segíteni.)

-         név és leírás összehasonlítása, (azaz ugyanazt tartalmazzák másként – Napóleon, austerlitzi győztes és waterloo-i vesztes)

-         Elv: aprólékos vizsgálat szükséges annak tisztázására, hogy mit állítunk az egyes kijelentésekben.

Fenomenológia lényeges eredményei:

-         a valóság zárójelezésének tézise (meghaladása a több évszázados ismeretelméleti alapvetésnek)

-         transzcendens és immanens tárgy megkülönböztetése; az utóbbi a szubjektum belsejében lévő fogalmiság, a fogalmiság szintjén „létező”

-         az intencionális aktus és a jelentésbetöltődés folyamata, a gondolkodás, mint lényegmegragadás, a jelentések és a lényegiségek világa – a filozófia új feladatai.

A filozófia figyelme a lényegiségként megragadott objektív jelentéstartalomra irányul. Ez pedig a nyelvben érhető tetten. A nyelvelemzés pedig a filozófia valóságértelmező feladatának teljesítését is vállalja.

W. a modern filozófia garabonciása, különös egyéniség. Nem tartott igényt arra, hogy követői legyenek. Sőt. A Bécsi Kör tagjai őt szerették volna vezetőjüknek, az általa meghirdetett program szerint szerettek volna dolgozni, s W. ezen megsértődött. Sértődésének igazi magyarázata már filozófia: követni valakit egyenlő félreérteni őt. Ha pl. xy mond valamit, és yz úgy kezdi saját mondatát, hogy xy azt mondta, hogy…- már ott van a félreértés, azaz elcsúszás figyelhető meg a kommunikációban. Nagy nehézségekbe ütközik tehát W. filozófiájának megidézése, hiszen mi is ezek szerint szükségképpen félreértjük őt. Ezzel együtt is elmélete logikai szemantika (első komoly kísérlet elszakadni a szintaktikától, a mondattantól); illetve kvantifikációelmélet (az igazságfüggvény mátrixos leírásának megadása)

Életéről: nagyon gazdag zsidó családban élt gyermekkorában. Apja az Osztrák-Magyar Monarchia egyik leggazdagabb embere volt, kemény, szigorú ember. Kilencen voltak testvérek, valamennyien különös sorsú emberek. Kulturált környezetben nőtt fel. Brahms például gyakori vendég volt náluk, édesanyját tanította zongorázni. Mérnökhallgatóként – apjához hasonlóan - rajongott a technikáért, életének későbbi szakaszában saját maga építette fel nővére házát. A mérnöki tanulmányai során kezdett el először a logika, majd a fenomenológia iránt érdeklődni, Fregénél és Russellnél tanult. Önkéntesként harcolt az első világháborúban, s meghatározó művét (Logikai-filozófiai értekezés, azaz Tractatus…) a háború évei alatt írta, jószerivel a lövészárokban. A Tractatus megjelenéséig (1921) tartó időszak lényeges elméletformáló hatásai:

-         Tolsztoj-hatás: a világ eseményeit nem lehet befolyásolni, a világ adott az én számára, önmagában nem filozófiai spekuláció kérdése, hanem gyakorlati kérdés megtalálni a világ tovább már nem osztható elemeit (értsd: a világ a maga összetettségében egyénekből, egyes emberekből áll, akikhez el lehet jutni); az autentikus élet nem „beszéd”, hanem cselekvés kérdése (A némaság-argumentum); s végül pedig a szeretet-mítosz. (Megemlíthető, hogy még a háború kitörése előtt W. igen komoly összeget ajánlott fel az Osztrák-Magyar Monarchiában élő nincstelen művészek támogatására, s jószerivel a lövészárokban formálódtak a Tractatus gondolatai. A háborús körülmények rengeteg alkalmat adnak a katonák számára a bajtársiasság tettekben megnyilvánuló bizonyítására. A másokkal való törődés a lövészárki életben jóval több puszta frázisnál..)

-         Russell-hatás: értelmetlen nem azonos az értelem nélkülivel; a filozofálás olyan elméleti eljárás, mely követi az értelem általános eljárását, azaz az „adott” (értsd: látvány) nem homogén, az adottat elemző értelem viszont homogenizál, egyszerűséget követel. Megérteni valamit = egyszerűséget követelni az adott látványtól.

A húszas években W. néptanító lett. Nagyon rossz tanár volt, s egy nagyra sikeredett pofon után ott is kellett hagynia az állását. Természetesen, nem a tanítói fizetés vonzotta, hiszen magánvagyona nyugodt anyagi körülményeket biztosított számára. Még ha rosszul tanított is, de a másik emberrel való törődés motiválta őt a tanításban. Ezekben az években a Bécsi Kör igyekezett megnyerni őt szellemi vezérüknek, de próbálkozásaikat W. dühösen elhárította magától. A Bécsi Kör lényegében a Tractatusban megfogalmazódó program szerint szeretett volna haladni, a programról később! Senki sem értette hallgatását, hogy miért nem igyekszik folytatni a filozofálást. Inkább építtette nővére házát és pofozta a diákokat, míg ki nem rúgták. 1929-ben – jórészt az erősödő fasizmus elől – Angliába költözött, s Cambridge-ben tanított kisebb-nagyobb kihagyásokkal, 1939-től 1947-ig professzorként. Ekkor lemondott állásáról, hogy nyugodtan írhasson. Néha visszavonult norvégiai házába, ahol csodálatos természeti környezetben élhette magányos életét. A Tractatus után egységes kompozícióval készült művet nem írt, időnként kiadta feljegyzéseit, gondolatait. Kék és Barna könyvek címmel ismert anyagot a diákjai adták ki, egyetemi terjesztésű jegyzetszerű anyag, hogy legyen miből vizsgázni. (W. nagyon dühös volt ezért diákjaira). Legfontosabb kései műve a Filozófiai vizsgálódások, illetve A bizonyosságról. A róla szóló irodalomból kiemeljük Nyíri J. Kristóf Ludwig Wittgenstein, illetve Neumer Katalin Határutak c. könyvét

II. Logikai-filozófiai értekezés (Tractatus)

A filozófiatörténet talán legfurcsábban megírt könyve. Furcsasága az abszurd számozásban azonosítható elsősorban. Az olvasó megijed a látványtól, hiszen egy-egy mondat, vagy egy-egy gondolategység előtt érthetetlennek tűnő számsorokat talál (pl. 5.47321). Minél hosszabb a számsor egy-egy gondolategység előtt, annál kevésbé fontos szövegről van szó. Az igazán fontos tézisek (7 van belőlük) előtt csak egyetlen szám van egytől hétig. Ezek a főtételek, a szigorúan felépített konstrukció alappillérei. (Elemzésünk ezekre vonatkozik) A terjedelemre nem nagy (jó 70 oldal szöveg tartalmazza mindazt, aminek benne kell lenni az elméletben, s nem tartalmazza azt, aminek nem szabad benne lenni az elméletben. Nincsenek tehát felesleges elemek a szövegben. Művem lét részből áll – nyilatkozta, amit beleírtam, és amit nem írtam bele.

Nézzünk a nyelvi fordulat néhány előfeltevését, melyet W. is vállal a Tractatussal!

-         A filozófia valóságértelmező feladata a modern nyelvfilozófiával valósítható meg. Minden filozófia nyelvfilozófia valójában, hiszen bármilyen teoretikus próbálkozás elképzelhetetlen nyelvi elem nélkül. Maga a nyelvhasználat előfeltevésen alapul, a legnagyobb előfeltevés a van, a létezés hallgatólagos elfogadása. Semmilyen hagyományos filozófiai probléma nem tartható fenn, amennyiben nem vetnek számot a nyelvhasználatban lévő előfeltételezettség problémájával. (Megjegyzés: A nyelvfilozófia tehát nem modern találmány. Platón ideái pl .magyarázatok a jelentésre, számos filozófus a gondolkodás módszertani ügyeitől várja a megoldást: Descartes-féle kétely, Spinoza more geometrico- eljárása, Kant transzcendentális dedukciója stb. Itt legfeljebb arról van szó, hogy a fenti probléma nem fogalmazódott meg a filozófiatörténet tanulsága szerint.)

-         A filozófia semmilyen kitüntetett szereppel nem bír. Mindenki lehet filozófus, a nyelv analízisét bárki végrehajthatja. A nyelv és a valóság közös az emberek számára.

-         Nem tudok bepillantani a másik ember agyába. Ha mégis, akkor ott nem gondolatokat találok. Viszont el tudom dönteni, hogy mit tud. A nyelv segítségével. A bezárt tudat helyett adott egy viszonylag homogén közeg, a nyelv, ahol a gondolatok tetten érhetők. Noha a megértés valahol félreértés is egyúttal.

-         A nyelv világa viszont dzsungel, amelyben el kell igazodni. A logika – mint univerzális módszer – a nyelvi világ leírásának egyedül alkalmas módszere.

-         A mondatokban rejlő ismeretanyag univerzális. A kimondott állítások formailag nem feltétlenül tökéletesek, de csak a mondatoknak van jelentésük. A formailag hibás mondatokat a logika számára használható formába kell hozni, s ez nem jár jelentésváltozással

Nézzük a főtételeket!

1. A világ mindaz, aminek az esete fennáll
2. Aminek az esete fennáll, a tény, nem más, mint körülmények megléte (Kiegészítő megállapítás: A tény – dolog + körülmény)
3. A tények logikai képe a gondolat (Ide tartozó fogalmak: leképezési forma, logikai forma)
4. A gondolat értelemmel bíró kijelentés.
5. Minden kijelentés elemi kijelentések igazságfüggvénye.
6. Az igazságfüggvény általános formája a kijelentés általános formája. (W. itt megadja magát a függvényt is)
7. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. ( Ez a tétel a Tractatus utolsó, tehát részleteiben nem bizonyított tézise.)

Elemzés:

1. Noha az egyes magyarázatok távolra tolják egymástól a főtételeket, nyilvánvalóan a legszorosabb kapcsolatban állnak egymással. Az előző mondat állítmányi része az új mondat alanyi része. A főtételek úgy kötődnek egymáshoz, min a láncszemek a láncban.
2. Fontos szempont: Az értelmezés során tudni kell oda-vissza olvasni. Egytől hatig, és hattól egyig. A hetedik tétel zárójellegű.
3. Az első két mondat a maga szűkszavúságával is egy ontológiai koncepció, amennyiben az első az ontológiai általánosság elvét (a világ a maga egészében), a második az ontológiai egyediség kérdését tisztázza. A világban tények vannak, esetük – logikai lehetőségük – fennáll, a létezés kritériumának megfelelvén – megléttel bírnak. A két mondat szűkítő érvénnyel bír, melyet megfordításuk mutat meg igazán. A szűkítő érvény metafizikaellenességet sejtet. Tehát: Amennyiben tehát olyasvalami „van”, aminek az esete nem áll fenn, az nem része a világnak, nem kell vele foglakozni, kimarad a filozófiából, hiszen nem része a világnak. (Egy angyalt ábrázoló festmény kapcsán elmondható, hogy nem az angyal esete, hanem a kép esete áll fenn) Ez a radikális metafizikaellenesség a Bécsi Körnél teljesedik ki igazán.
4. A tény voltaképpen egy mikrokozmosz, zárt világ – szituáció. Benne „dolgok”, „tárgyak” vannak (Létezők a maguk egyediségében.) A dolgokat láthatatlan logikai kapcsolatok fűzik egymáshoz, a körülmények határozzák meg a dolgok viszonyait, adják meg magát a tényt, mint teljességet- (Egy tény például egy előadás-szituáció. Ebben szereplő „dolgok”: személyek, tárgyak. Van egy láthatatlan logikai háló, a körülmények világa, viszonylatok világa, mely sajátos jelentést ad a dolgoknak. Ki a tanár, ki a diák, kinek a táskája van az asztalon, kinek a mobilja szólal meg stb. A tény adott. Esete fennáll, viszont egy logikai térben adott: ami van, másként is lehetne egy bizonyos logikai körben. Ugyanazt az előadást sokféleképp lehet megtartani, a hallgatóság összetétele sem kötött) A logikai lehetőségek köre eleve adott, aminek fennáll az esete, a lehetőségek közül az egyik.
5. A harmadik tézis a Tractatus kulcsmondata. Lényeges a kettősség: a tények világa külső, a gondolat világa belső világ. A logikai kép kifejezés egyfajta hidat sejtet, amelyen átmegyünk a külsőből a belsőbe, a tények világából a gondolatok világába. Bár itt adódnak a Tractatus igazi problémái, kénytelenek vagyunk leegyszerűsítve, lényegre törően előadni a dolgokat. Egy tényt (szituációt) sokféleképpen, jól-rosszul lehet modellizálni. Többé-kevésbé pontosan, esetleg nem adekvát módszerrel, s nem feltétlenül a nyelv segítségével. Ezeket lehet leképezési formának nevezni. Az a gondolat, amely adekvát a tényhez, az a logikai forma, és képi viszonyban van magával a ténnyel. A logikai kép voltaképpen izomorfiát egy az egybeni megfelelést sejtet tény és gondolat között. Az izomorfia iránti igényt a logika jelenti be, ő akarja, hogy a gondolatok között legyen egy adekvát, a tényt valóban lefedő gondolat is, amely képi viszonyban áll a ténnyel. Különben a logika nem tudja teljesíteni vállalt feladatát, nem tudja biztosítani az egzaktság követelményét.
6. A négyes tézisben megkapjuk a logika anyagát, a kijelentést. A kijelentés kinyilvánított gondolat, maga a beszélt nyelv.
7. Az ötödik tézis teljesen egyértelmű: a legbonyolultabb kijelentések is lebonthatók egyszerű, elemi kijelentésekre. Az elemi kijelentések igazságfüggvénye (a klasszikus logika szabályai szerinti) nevében össze lehet rakni a legbonyolultabb kijelentés logikai rendszerét.
8. A hatodik mondat pedig maga a garancia arra: hogy megadható az általános igazságfüggvény is. Ha tehát van egy általános igazságfüggvényem, akkor azzal – s most olvassuk vissza a mondatokat – nyugodtan elemezhetem a kijelentéseket, mert van garancia arra, hogy a kijelentésekben levő értelmesség kritériumaként a tények világával megegyező gondolatokat fogok találni. Így a kijelentések elemzése a logika segítségével a valóság elemzése is egyúttal.

Megjegyzések.

1. A felmerülő rengeteg probléma közül talán a legfontosabb az izomorfia kérdése. Van-e egy az egybeni lefedés tények és gondolatok között, úgy, ahogyan ezt a logika igényli? Nincs! Egy példa arra, hogy a gondolat többet tartalmaz, mint maga a tény: Ha egymás mellett van egy toll és egy ceruza, akkor elhangozhat egy olyan értelmes kijelentés, hogy a toll jobbra van a ceruzától. Ekkor a „jobbra van” nyelvi elemben egy olyan értelmezésbeli plusz azonosítható, melyet a megértés nevében mi vittünk a látványba. Ellenkező előjelű példa: Ha valaki kinyilvánítja azon elhatározását, hogy piros ruhát akar venni („Piros ruhát akarok”), a boltban legfeljebb rá tud mutatni arra a piros árnyalatra, melyet kiválaszt magának. Amit a gondolat egyetlen szóval fejez ki, azt a tényvilág szóban kifejezhetetlen változatossággal reprezentálja. A nyelv egyszerűen lecsupaszítja az árnyalatokban gazdag, változatos tényvilágot.
2. W. tökéletesen tisztában van mindezzel. Szerinte ugyanis vannak mondható (nyelvileg kifejezhető) dolgok, vannak mutatható dolgok (lásd az előző példában: mondható, hogy piros szövetet akarok venni, de hogy melyiket veszem meg, azt már mutatni fogom), s vannak megmutatkozó dolgok. Ez utóbbira példa a halál. A halál nem eseménye az emberi életnek, mert a halált nem éljük át. Nem tudjuk megmondani, mi a halál (a halál közeli élményeiről beszámolók sem tudják valójában, hiszen nem lehet tudni), s a halálra rámutatni sem lehet. A halál megmutatkozik számunkra egy halott ember látványában.
3. Valami hasonló a helyzet az esztétikai és az etikai kijelentésekkel. Inadekvátak, nem a fontosat fejezik ki, mert nem fejezhetik ki azt, amit ki akarnak fejezni. A boldogság például nem kijelentésfüggő. „Az én boldog vagyok”- mondat lehet hazugság is. A boldogság és más „etikai” és „esztétikai” élményről nem lehet adekvátan beszélni. Tehát hallgatni kell róluk.
4. Viszont épp ezekről szeretnénk beszélni. Erről szól például a művészet. Az emberi dolgokról. A Tractatus igazi dilemmája: a matematika és a logika leegyszerűsít, a nyelv lecsupaszítja a valóságot, a gondolat és a nyelv nem azt tartalmazza, fejezi ki, ami fontos, számos emberi ügy kívül van a nyelven. Elvben nem lehetne róluk beszélni, viszont szeretnénk.
5. A beszélt nyelv sem igazodik a logika kívánalmaihoz. Nincs megoldás pl:

-         A modalitásra. Az „Úgy vélem, hogy…”, „Úgy látszik, hogy…”, kezdetű mondatok nem elemezhetők megnyugtató módon a fenti program alapján.

-         A kimondott mondatok szituációk függvényében értelmesek. „Ez cipő” nem egyenlő azzal a mondattal, hogy „Ez cipőnek látszik”

-         Az időbeliség problémájára. „Erre számítottam.” Mire kimondtam, bekövetkezett. A logika jellegénél fogva időtlenít.

III. W kései filozófiájáról.  Mint már említettük, feltűnően eltérő a Tractatus és a kései művek eszmeisége. A Tractatus zárt kompozíció, a többi, későbbi szöveg jós